Támogatásmegvonások és egyéb nehézségek miatt egy ideig úgy nézett ki, idén nem fut ki a kikötőből Magyarország legnagyobb filmes seregszemléje. Végül azonban csak sikerült a hajót feltankolni, így 2011-ben sem marad filmes ínyencségek nélkül a nagyérdemű. Kicsit kisebb, kicsit szerényebb, de még mindig a miénk- és a Filmzone is ott van a fedélzeten.
A fesztivál már javában tart, filmekből és meghívott vendégekből sincs hiány, a Toldi, a KINO, az Örökmozgó és az Uránia egészen szombatig várja a lelkes filmrajongókat.
Határfigyelők
Corey Wascinski filmje a Filmdokk szekció részeként vesz részt a seregszemlén. A dokumentumfilm a USA-Mexikó határ 1100 kilométernyi kerítése mentén vert tanyát, az illegális bevándorlók és az őket megakadályozni igyekvő patrióta amerikaiak nem épp szívélyes viszonyát bemutatva.
A Minutemen csoportnév legutóbb még a Watchmenben tűnt fel Percrekészek-ként, de mint megtudhatjuk, a társulás az Államokban valóban létezik- tagjai azonban bármilyen önérzetesek, csak szeretnének szupermanek lenni. Önkéntesek egy sajátos csoportjáról van szó, akik a sivár vidéken tanyát verve, illetve járőrözve ügyelnek az illegális határátkelőkre.
Wascinski az epizodikus szerkesztést választotta, mely, mivel a 4 éves forgatás alatt több Határfigyelőt követtek kamerával, magától adódik. A szerkezet viszont így meglehetősen csikorogva áll össze, a jelenetek sokszor átmenet vagy értelem nélkül váltakoznak, egyes érdekesebb alakokat néznénk még tovább, míg mások esetében alig várjuk, hogy továbbhaladjunk. A szabálytalan körkapcsolás aztán egy ponton mintha megtorpanna, és a fókusz magára a helyzet problémájára terelődik: a bevándorlásra, a bevándorlókra. Nehéz kérdés, hogy mi lett volna a jobb döntés a rendező részéről: csak a szervezet tagjait bemutatni szemléltető módszerrel, mondanivaló nélkül, vagy belemenni ebbe a zűrös és zavaros politikai kérdésbe, amellyel már évtizedek óta küzdenek Amerikában- a hiányérzet valószínűleg mindkét esetben fennmaradna. A választott megoldással pedig, habár csak a probléma felszínét kapargatják, de viszonylag jól döntöttek a készítők.
A téma kétségkívül érdekes és izgalmas, de a Határfigyelők után bőven maradt még benne muníció. A film nem nő fel a manapság óriási fejlődésen keresztül menő új generációs dokumentumfilmekhez, de szerkezeti fogyatékosságai ellenére is akadnak jó, és sajnos túlsúlyban lévő közepesen érdekes pillanatai. A legkellemesebb perceket alighanem akkor éli át a néző, mikor a kamera csak mindennapi hóbortjaik vagy sajátos cselekedeteik közben követi ezeket az egyszerre humoros, szomorú, elgondolkodtató, de mindenképpen egyedi figurákat.
Simon Werner eltűnése
A francia tinifilmbe ágyazott krimi a fesztivál előzetesen egyik legjobban várt filmje, amihez elégvolt egy jól sikerült leírás és egy stílusos plakát. Fabrice Gobert a Francia zátonyok-szekcióba tartozó elsőfilmje azonban alaposan megtréfálhatja nézőjét, hiszen olyan, mint a Simon Werner eltűnése körüli szóbeszéd- gondolatokat, apróbb folyamatokat indít el, miközben egy idő után maga az esemény, hiába kelt életre egyesek gondolatában, teljesen háttérbe szorul.
Egyszerű középiskola Párizs külvárosában, egyszerű, mindennapi diákokkal. Egy nap azonban egyiküknek, Simon Wernernek nyoma vész. Megindul a pletyka az esetről, mindenki másképp vélekedik a dologról, de persze minden diáknak megvan a maga problémája is. Simont követően azonban lassan egyre több diák tűnik el.
A Gus van Sant-féle Elefánthoz hasonlóan szereplők szerinti epizodikus szerkesztésű a film, ennek ellenére igazán közel mégsem jutunk egyik figurához sem. Akad sportoló, visszahúzódó különc és csajozó szépfiú is- tengerentúli mozikban ezerszer látott sztereotípiák, melyektől annyiban különböznek, hogy franciák. A rendező saját bevallása szerint is az Amerikai tinifilmek tipikus alakjai hatottak a karakterek megformázására, melyek sablonosságuk miatt nem képesek végig maradéktalanul fenntartani figyelmünket, az amatőr színészek természetes játéka azonban kárpótol minket. Nem csoda hogy teljesen egybeolvadnak szerepükkel, hiszen nagyjából saját magukat játsszák. A casting ugyanis nem személyenként, hanem csoportosan zajlott, a vásznon keresztül is átjön hogy ezek a fiatalok valóban egy közösségbe tartoznak.
A töredezett narratíva a Simon Werner eltűnése esetében nem öncélú, az egyes darabok a film végére szép egésszé állnak össze. Az egyik szereplő kis epizódja hozzátesz az előzőhöz, kiegészíti azt és segíti a megértését, más viszont pozitív módon elvesz belőle, bizonyítva, hogy nem minden az, aminek látszik. Az időben ugrálás sem zavaró, a felesleges időhúzó jelenetek alól azonban a forgatókönyv nem tudott mentesülni- egyszerűen akad olyan karakter, akit lehet és a történet szempontjából kell 20 percig követni, más esetében ez túl nagy idő. A hatásvadászat alól szintén nincs kibúvó ezúttal sem, de ezek lényegesen nem vesznek el a filmből.
A rendező a film utáni beszélgetés során elmondta, a történet ha nem is pontosan így, de lejátszódott az ő középiskolájában is, tehát valamilyen szinten igaz történetről van szó. Szintén a rendező tette hozzá mindehhez, hogy számára az egyik legérdekesebb dolog annak idején társa eltűnésekor az volt, hogy mindenki olyan történetet gyártott köré, amitől maga is a legjobban félt, hogy megtörténhet vele. Az ilyen, és ehhez hasonló gondolatok miatt több a film egy átlagos tini-kriminél: sajátos metszetet ad a ’90-es évek tinédzsereiről, még ha ehhez ilyen sablonos figurákat is használ.
A mozi végére aztán lassan lelepleződik, mi is történt Simon Wernerrel és társaival- felborítva, vagy épp megerősítve, amit eddig láthattunk. Mire azonban 90 perc alatt idáig eljut a film, szép kis látszatfalat emel a nézője elé, elhitetve vele, hogy az amerikai filmeken edződve tudja mi történt és hogy mi fog következni. Az élet azonban legtöbbször közel sem olyan mint egy mozi- csapja az arcunkhoz a befejező képsoroknál. A Sonic Youth soundtrackje pedig tökéletes alapot nyújt a Titanic közel sem hiba nélküli, de egyik legérdekesebb alkotásához.
