Tovább folytatódik a Jameson Cinefest, továbbra is Miskolcon. 23-a, péntek előzetesen is a legerősebb napnak tűnik: bemutatkozik az utóbbi idők egyik legzseniálisabb filmje, a gengszter-eposzok újkori királya, az Animal Kingdom, amire részemről így harmadjára is érdemes benevezni, valamint a szintén sokak által várt Martha Marcy May Marlene. Az Idegen arcokkal könnyedebb vízre evezhet a nagyérdemű, és ismétlik Gus van Sant Restless-ét is, amit már premierkor volt szerencsém látni, így nyugodt szívvel ajánlhatom azoknak, akik lemaradtak róla.
Repüljünk azonban kicsit vissza az időben, ugyanis 22-én, csüt örtökön is volt mit nézni a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon.
Mindjárt itt volt a tajvani-francia-holland Ott vagy?, ami súlytalan, de kellemes dramedyből vált át súlytalan és naiv romantikus filmmé. A kettő közötti minőségi lépcsőváltástól könnyen elveszíthetnénk a talajt, de David Verbeek rendezőnek akadt pár élet és filmmentő ötlete, így a végeredmény még így is pozitívra jön ki.
A film már témaválasztásánál előnnyel indul, a South Park után ugyanis ideje volt már nagyjátékfilmek terén is erőteljesebben ráfeküdni az egész számítógép-szenvedély és geek témára. Már a kezdő képsorok is háborús játék-csatával indítanak, és a később visszaköszönő hasonló képek maradnak az egész film legpörgősebb részei. Közöttük viszont itt van nekünk Jitze, a profi dán computer-játékos, aki csapatával együtt járja a világot különböző versenyek és rendezvények szereplőjeként. A vándor-életmód és az ezzel járó gyökértelenség, sterilség az Egek ura egyik legzseniálisabb pontja volt sok másik mellett, és az Ott vagyok?-ban is jól sikerült az érzés átadása. Nem kapunk formabontó képeket, de egy-két lassítás, szelíd kameramozgás és okosan válogatott helyszín végzi a dolgát.
A nem épp geek-kinézetű Jitze aztán karfájás miatt nem tud játszani, megismerkedik egy kétes munkájú helyi lánnyal, és rájön, hogy létezik egy bizonyos real-time idejű valós élet is. Itt kezdődik valahol a film hanyatlása is, a játékosok életét bemutató szekvenciák után közhelyes képek és egy naiv romantika bontakozik ki, ami a világon semmit nem változik fél óra-negyvenöt perc alatt, és már az elején is sekélyes. Megmaradnak azonban a játék-képek és metaforák, amelyek a szenvelgő vagy mélabús képek után üdítően hatnak.
Az egész filmnek van egyfajta sajátos bája, kedvessége és szenvtelensége, a holland filmfesztiválon díjazott operatőr és a szereplők is jól teszik a dolgukat, így az Ott vagyok?-ra se lehet haragudni; látunk ugyanis elég közhelyes és jelentőség nélküli filmet, mindre pedig nem orrolhatunk.
A Pénzhamisítók annak idején egy csontig lerágott témát vitt filmre olyan ötlettelen, közhelyes és kaptafa-módon, hogy egy képzett káder is megirigyelte volna. Mindezzel együtt sikerült Oscar-t nyernie, ami az Akadémiát is magába nézésre kötelezte később, és változtattak is valamelyest az egyik legproblémásabb kategória jelölési mizériáján, a Legjobb külföldi filmén.
Solomon Sorowitsch szerepét a filmben Karl Markovics alakított, aki mellesleg Ausztria egyik legismertebb színésze. Első rendezői és forgatókönyvírói bemutatkozása a Lélegzés (Atmen) cím film, amely a Cinefesten debütált hazánkban. A film a fesztiválok kedvelt és előszeretettel citált típusú filmjei, a kis költségvetésű, egyszerű sorsdrámák közé tartozik, pontosabban szólva lépésről lépésre úgy épül fel, úgy mesél, vagyis az egész formula kristálytisztán kivehető.
A 19 éves Kogler árvaházból került a fiatalkorúak fegyintézetébe, se családja, se munkája, ami nem épp a legjobb ajánlólevél a szabadon engedéshez. Végül munkát kap egy bécsi hullaházban, ami teljesen megváltoztatja életét. A flegma, semmire se érzékeny kamasz először találkozik hullákkal, ami magában véve is épp eléggé intenzív élmény lenne, de egy furcsa véletlen arra készteti, kutassa fel anyját is.
Néha-néha felcsendülő szép gitárakkordok, a kiüresedett fiatalkor képei, problémák a fegyházban, miközben a folyamatosan beborult égből néha elered az eső. Karl Markovics épp elég hasonló filmben játszott és valószínűleg látott is párat életében, ugyanis remekül megy az ezekkel való hangulatkeltés és lassú, mozaikos történetépítés neki. Ahogy az lenni szokott, visszatérő metaforát is kapunk, aminek kellős közepén nemcsak a karakter, de mi is elgondolkodtatunk.
A helyzet persze közel sem borzalmas, a film, ha nem is eredeti, de tisztességes iparos-munka, a főszereplő srác pedig feltűnően hasonlít a fiatalkori Jeremy Rennerre, ami egy ilyen karakter alakításánál csak előny lehet. A film második felére az események is felpörögnek, kiderül, hogy a drámai sorsok még drámaibbak, és akad néhány valóban hatásos jelenet is, ami az ‘oké/elmegy’ kategóriából finoman a ‘jó’ felé ráncigálja a Lélegzést, de legközelebb már többre lesz szükség az elsőfilmes színésztől.
