Az ilyen Egy hét Marilynnel-típusú filmek felett Démoklész kardjaként lebeg a ’Based on true story’, azaz ’Igaz történet alapján’ felirat, ráadásul ezúttal könyvadaptációról van szó, melynek szereplői világhírű, és nagyon jól ismert, vagy annak vélt sztárok: Marilyn Monroe és Laurence Olivier. A szócső a bonyodalmak alatt végig jelen levő, állítólag abban aktív részt vállaló Simon Clark, aki a történteket a már említett könyvben örökítette meg.
Clark karaktere esetlen, de lelkes fiatal fiú, tipikus mi kutyánk kölyke- vagy szomszéd srác-figura. Befurakodik Laurence Olivier produkciós irodájába, majd szerencséjének és még inkább ügyességének köszönhetően egyre feljebb ugrál a szamárlétrán, míg végül 3. számú rendezői asszisztenssé válik egy forgatáson. Vagyis inkább A forgatáson, melynek sztárja Marilyn Monroe. Az ilyen alapfelállásból és a későbbi bonyodalmakból általában remek coming of age-sztori szokott kerekedni, de ezúttal nem erre megy ki a játék.
A már említett adaptációs, és igaz történeten alapuló jellege miatt nehéz megítélni az egyes történeti elemeket, de ne legyünk naívak: a könyv legalább annyira él a fikcióval, mint a film, amit tehát négyzetre emeli a valóságban nem valószínű hogy megtörtént események számát. A film legalább annyira ezek ellenére, mint ezeknek köszönhetően mégis működik. A drámai részek nem egyszer laposak és felületesek, a fordulatok pedig banálisak, ahogy azok filmre vitele is. Nem maradhat el az egymásra találás a lemenő napfényben, vagy a meztelenül fürdőzés sem, de alapvetően a szereplők egymáshoz való viszonyát vagy a sztori alakulását ez döntően mégsem ássa alá.
Pedig a figurákat tekintve is maradhatnak kívánalmaink; a mellékalakok egyszerűen unalmasak és felejthetőek, Colin Clark pedig maga az eszményi sablon-mesélő – de legalább megvan a maga bája, Eddie Redmayne nem egy fültől-fülig mosollyal és tátott szájas csodálkozó tekintettel járul ehhez hozzá.
A dolog viszont ott kezd érdekessé válni, amikor mi, nézők is körülbelül így reagálunk az eseményekre – persze az, hogy egy ilyen copy-paste-es szereplő helyébe könnyű beleképzelni magunkat, még nem ad felmentés, de legalábbis elnézhetővé teszi a forgatókönyv ilyen hibáit. Az Egy hét Marilynnel ugyanis a játékidő döntő felében hihetetlenül friss, üde és szórakoztató, valamint elsőrangúan keveri a vígjátéki, és a drámai-biopic-es elemeket.
A mozi adu ászai ugyanakkor a főszereplői, és főleg a női főhőse. Michelle Williams egyébként Hollywood egyik legtehetségesebb, eszményien bájos és őszinte színésznője, aki most egyszerűen brillírozik, Kenneth Branagh pedig méltó partnere. Williams Marilyn Monroe-ként egyszerre hihetetlenül szexi és aranyos, képes megjeleníteni a dívát, a kétségek közt vergődő színésznőt, az asszonyt, a botrányhőst, a szabadszellemű kislányt, a lázadó kamaszt. Szinte képtelenség levenni róla a szemünket ha vásznon van, épp ezért elmondható, hogy mi, nézők is Colin Clark-ként habarodunk bele és sodródunk vele. Kívülállóként láthatjuk a szereplők sztár-allűrjeit, kirohanásait, majd szép fokozatosan valódi arcukat és drámájukat. A történet alakulása szerint ugyanis nem csak a film készülődik szép lassan, a maga ütemében, botrányokkal tarkítva, hanem Olivier és Monroe alakja is egyre tisztább lesz Colin és előttünk is.
A film nagy erénye ugyanakkor, hogy amellett, hogy betekintést nyújt a forgatásba és a szereplők életének ezen szakaszába, nem ránt leplet és nem szándékozik botrányt kavarni vagy ítéletet mondani: meghagyja a szereplők és a történet mind máig rejtélyes voltát, és nem csupaszítja le őket. Elvégre Colin Clark, és ezzel én, a néző is csak egy egyszerű alak vagyok, aki valahogy a történtek sűrűjébe került.
