Ismeritek azt az érzést, amikor egy filmről már az első képek után kiderül hogy ez nem jó, ez rossz, ez az érzés pedig jelenetről jelenetre tovább erősödik; az elején még külön feljegyzett (és gondolatban elmés egysorosok közé ágyazott – ’ha, ez de jól megy majd egy kritikába, höhö’ ) hibákat már nem is számolod, már eldöntetett, kész, slussz passz, Spielberg mellényúlt, a fészkes fenéjét – de igazából ezeket már megtekintés előtt kigondoltad, sőt, az előzetes még rátett három lapáttal – aztán csesszemeg, a film felénél észreveszed, hogy ez voltaképp nem is rossz, hiszen élvezed, nem néztél az órádra már vagy egy órája, izgulsz, szorítasz a főhősért, és igazából az egész stábért, hogy ezt már hozza le így, és akkor megkegyelmezel neki, akkor minden megbocsáttatik, te pedig a harc végén kegyesen felfelé biggyeszted a hüvelykujjad? Nos, a Hadak útján című mozinak épp csak egy lófaroknyi hiányzott ehhez.
Spielberggel kapcsolatban rengeteg igaz és igaztalan vád, megannyi sztereotípia, fröcsögés és ömlengés terjed, az egyik legelterjedtebb pedig hogy zseniálisan indítja, majd pocsékul zárja filmjeit. A Hadak útjánnal az a baj, hogy valami borzasztóan kezd, aztán hasonlóképp is zárja a mesét. Tipikus, sablonos falusi képekkel nyitunk, a parasztok répát szednek és köszönik, jól vannak, csak a pénz hiányzik, az a mocskos pénz, de ez nem olyan dolog Amerikában, ami kedvét szegné a szorgos népnek, főleg az első világháború környékén. Liba szaladgál keresztül-kasul, próbál poénkodni is szegény, ha már az íróknak nem sikerült, mi pedig a vászon sarkát lessük, mikor bukkan fel Vergilius meg a pásztorai, hátha mi értettük félre ezeket a bukolikus képeket. Közbe meg zeng John Williams örömódája, egy lovacska pedig megszületik. Elviekben a két esemény egymástól független, de én erről nem vagyok meggyőzve.
Mindenesetre ez az újdonsült ló áll a történet és az egész világrend középpontjában. Pont olyan, mint amilyennek egy filmes lónak lennie kell: gyönyörű, rendíthetetlen, néha meg nem értett, de mindig csupaszív és szeretetteljes. A játékidő lett légyen akármilyen hosszú, a ló előtt még göröngyös út áll, így már második próbálkozásra megadja magát a gazdájának, harmadik nekifutásra pedig a köves földet is gond nélkül felszántja, bár először van bármi is a nyakára téve. A háború viszont elszólítja gazdájától, csataló lesz, majd ismét továbbáll, megjár több gazdát és több hadszínteret, időközben pedig a gazdája is hasonlóan tesz.
Az, hogy ez az egyébként Joey nevezetű jószág a legértelmesebb, legösszetettebb, és egyébként a legnagyobb szívű karakter a filmben, sok mindent elárul róla. Mármint a filmről, a lovakhoz nem értek, nekem csikóm van. Viszont ezen a ponton üt be a szőrösszívű mozinéző krachja: ezt a pacit nem lehet nem szeretni. A filmet lehet utálni, Spielberget lehet, talán még szegény Williams is előkerül egy-egy hátsó káromkodástirádában, de a lóra nem lehet panasz. Mivel viszont ő áll a középpontban a játékidő nagy részében, valahogy csak-csak meglágyul az ember szíve. Mert igen, amit látunk az sablonos, az közhelyes, viszont ha sikerült megszoknunk ezt a fajta spielberges világot, a film igenis élvezhető. Megvannak benne a megfelelő érzelmi csúcspontok, gyakran naplementével és hősies dallamokkal, megvan benne az elvárt giccs. A háborús részek profik, ahogy az elvárható, látványos, izgalmas, ahogy azt kell, a fényképezés pedig orgazmushoz közelien gyönyörű.
Persze mindehhez szükségeltetik az a báj, ami szerencsére a kezdés után konszolidálódik, és olyan kényelmesen kiszámíthatóvá és élvezetessé teszi a látottakat. Az epizód a kislánnyal és nagypapájával olyan, mint egy békebeli délutáni sorozat egy epizódja a kertévén, de itt baromi jól működik. A két hadakozó fél összefogása ezerszer látott és mindannyiszor csak egy legyintéssel honorált, ebbe a közegbe viszont tökéletesen passzol. Mert A hadak útján úgy mutatja be a háború borzalmait, egy lónak és gazdájának megpróbáltatásait, hogy végig politikailag korrekt marad, és nincs egyetlen vágóképe sem, ami ne azt támasztaná alá, hogy ez egy igazi kis konszolidált, ortodox filmecske. A befejezés viszont pont olyan, mint a kezdés, too much. Van egy határ, amit bár centiről centire odébb lökdösünk film közbe –á, ez még belefér, van ilyen, megtörténhet, ez voltaképp nem is giccs –, de olyan messzire nem taszíthatjuk, hogy ez az ending beleférjen. Mindent összevetve és ettől függetlenül viszont nincs az az Isten, hogy ne akadjon mindenki számára legalább egy jelenet, ami azért elhatol az ember szívéig, már ha van neki olyan.
