Angliában sincs minden rendben. A multikulti országnak mindig is voltak problémái, de ezeket általában sikerült saját földjein belül tartania- most viszont, mikor egy esemény megtörténte utáni 1,2. pillanatban már minimum hat hírportálon, de legalábbis néhány száz facebook-profilon ott virít a történet jónéhány kommenttel megpakolva, nehéz azt a bizonyos palackot zárva tartani. Pláne, ha olyan nagy volumenű esetről van szó, mint a legutóbbi zavargások, mely dologgal azok is kénytelenek voltak foglalkozni, akik ódzkodnak a kül-és belpolitikától meg az aktualitásoktól- ugyanis még a mindezek felett álló focimeccsek egy része is elmaradt.
A zavargásokért, csak úgy mint a közbiztonság romlásáért több esetben az elzüllött, kassovitz-i- még korábban, más nemzetből bunuel-i- fiatalok tehetnek, vagy legalábbis egyre gyakrabban őket szokás gyanúsítani. A probléma ezen írás kereteit szétfeszítő szociológiai értekezést kívánna, mindenesetre ami a filmeket illeti, nem lövünk messzire, ha azt mondjuk, a Harry Brown agresszív zsebkamaszai ugyanaz alól a köpönyeg alól bújtak ki, mint az Eden lake című remek horror szadistái. James Watkins 2008-as filmjében egy fiatal pár volt a tóparti gang áldozata, míg Daniel Barber a fentebb említett események miatt aktualitást nyerő filmjében a nagyváros rosszhírű környéke a helyszín.
A rendező remek kontrasztot teremt a nagypofájú, fegyverrel nagylegény utcakölykei, és az örömjátékkal előrukkoló Michael Caine karaktere között. A telefonnal felvett, random brutalitást komótos, angol manírokkal fűszerezett képek követik az idős Harry Brown-ról, majd még néhány ilyen kép-keringő után és következtében- na meg azért, mert már ő maga se tudja elviselni a terrort és legjobb barátja meggyilkolását- az öregúrból önbíráskodó Travis Bickle-szerű bűnt üldöző válik. A különbség a Taxisofőr főszereplője és Harry Brown között az ideológia hiánya az utóbbi esetében, valamint az, hogy Caine karaktere nem veszti el személyiségét, és bosszú-hadjárata során is megmarad kicsit ügyetlen, de a tengerészgyalogság során annak idején megedződött angol úriembernek- késsel és pisztollyal a kezében.
Michael Caine-t karrierje elején láthattuk már nőfaló playboy-ként is remekelni, idősebb korában viszont letért arról az útról, amin például Jack Nicholson szenvtelenül megmaradt, és tökéllyé fejlesztette modoros, elegáns gentleman-figuráját. Mindez a Harry Brown-ban úgy egészül ki elesettséggel, és nyugdíjas testbeszéddel, hogy ha kell, mindezeket a vonásokat megtartva is tud precíz gyilkos lenni. Karaktere nincs túlbeszélve, de nem is kell, mert Caine játékában minden benne van- kár, hogy ezt a hiteles banda-tagokon kívül más színészre ugyanezt nem lehet elmondani.
Nem nehéz a párhuzamot felfedezni, így nem egy helyen hangzott már el, hogy a Harry Brown Anglia válasza a Gran Torinóra. Eastwood az időskori keménység és hero-lét más formáját alakítja talán még tökéletesebben mint Caine, de a két film a történeten kívül alapvetően különbözik egymástól. A Mester az attrocitásokat és a problémát nem elbagatellizálva inkább egy líraibb filmet készített, a főszereplő Walt Kowalski-ra és az általa képviselt eszmékre alapozva, míg Daniel Barber a Harry Brown-ban maradt az egyébként valóban brutális realitásoknál, szépítés, de emelkedettebb mondanivaló nélkül.
A film- az egyébként igen gyenge nyomozói száltól függetlenül- politikailag teljesen inkorrekt, az önbíráskodást nemcsak hogy nem ítéli el, de készséggel el is fogadja. A témában klasszikus Testvérbosszú (The Boondock Saints) egy filmvégi extra betéttel határolódott el a véleménynyilványtástól ezen az igen ingoványos talajon; ebben az esetben erről szó sincs- de ez nem is feltétlenül probléma. Az már viszont annál inkább, hogy a végig bátor, agresszív, és sokszor látványos film befejezésében miért ennyire beszari és egyszersmind amerikai.
A 2009-es Harry Brown-t hazánkban először a miskolci Jameson Cinefest-en láthattuk, a hivatalos magyar premier időpontja 2011. október 6. (Forgalmazza: Vertigo Média Kft.)
