Kutyahideg- kritika

Szabó Ádám 2011. május 1. vasárnap 0

A “siker titka egy kisgyerek és egy kutya” aforizma- bár rendszeres időközönként még ma is igazolást nyer, lassan megkopni látszik. Megfelelő időzítéssel és marketinggel persze még mindig lehet sikereket elérni a témában, de a tucatfilmek egyre gyakrabban csapódnak le a box office-listákról. Bájosnak szánt, de inkább idétlen gyerekszínészek, idétlennek szánt de inkább idióta és idegesítő felnőttek- valami hasonló jellemzi az átlag amerikai kutyás filmeket- na persze a négylábúakon kívül.

Az, hogy ebben a műfajban is készülnek remek filmek, soha nem is volt kérdés, legutóbb a Marley és én bizonyította, hogy nem feltétlenül kell beszélni a négylábúaknak, és hogy talán mégse az ember a leghülyébb lény a földön. Marley előtt két évvel azonban mindenféle nagyobb hírverés nélkül, de az Egyesült Államokban azért tisztességes mozis karriert befutva elkészült a Kutyahideg- nálunk persze csak DVD-n debütált.

Az Arachnophobia rendezője, a Halálos iramban-sorozat Brian-e, és egy csapat szánhúzókutya- valóban nem a legjobb cégér. Évekkel ezelőtt azonban a hasonló handycap-pel induló Kutyabajnok a megkopott renoméjú Cuba Gooding Jr.-ral és egy csapat huskyval is frissítően hatott, vígjáték-gyermekbetegségei ellenére is remek szórakozást nyújtott. Valami hasonló meglepetést hozott a magyar forgalmazás áldásos tevékenységének köszönhetően már nevével sem zsákbamacskát áruló Kutyahideg- annak ellenére, hogy tökéletes ellentéte Brian Levant sport-vígjátékának.

Frank Marshall mozija ugyanis kalandfilmbe öltöztetett kőkemény dráma. A megtörtént esetet feldolgozó történet megtörténhetne- és ne legyenek kétségeink, valószínűleg meg is történt- emberekkel is, elgondolkodtató azonban, hogy az emberi drámát szánhúzó kutyákkal megjeleníteni vajon áldás vagy átok a nézők számára. A Déli-sarkvidéki kutatócsoportot bemutató mozi képes arra, hogy képei és (szerencsére) hamar ellőt szokás-fordulatai után szívünk-lelkünk a képernyőre szegezze, hogy aztán túl közelről nézve ne lássuk a lényeget: Marshall minden, a kutyás filmekre jellemző vonást felhasznál, és megmutatja, hogy ezek valóban segíthetik is a történetet, ha értő kezek nyúlnak hozzá. A rendező legnagyobb fogása azonban kétségkívül az, hogy képes volt felcserélni ember és állat sorsát, drámáját, viselkedését, fordulatait- és mindez tökéletesen működik.

A mozi első fele szokványos, de élvezetes kalandfilm kutató expedícióval, a csapat bemutatásával és egy nagy adag izgalommal. A váltás mind a ritmusban, mind a történetben csak egy óra után következik be, mikor az expedíció a tél beálltával otthagyja a bázist- és a kutyákat is, akikért már nem tudnak visszamenni.  Jó ritmusban, felváltva láthatjuk hogyan alakul a sarkvidéken hagyott négylábúak és az ő magukra hagyásán túllépni nem tudó gazdájuk (Paul Walker) élete. Míg utóbbi úgy viselkedik, ahogy azt a leghűségesebb házi kedvencünktől várjuk- vágyakozik barátai után, semmi egyébhez nem tud kezdeni, keresi a megoldást, hogy tudna utánuk menni- addig a szánhúzók lépnek elő főszereplővé.

A film gyönyörű, mind a történet mind a megvalósítás terén, azonban néhol borzalmasan rossz és nehéz nézni. A nyilvánvaló, dramaturgiai ferdítgetésektől eltekintve ugyanis hasonló filmektől, és pláne kutyáktól nem várna az ember ilyen realizmust- amely, ha a film kalandos első óra után behúzta az embert a hóba, valóban csontig hatoló. Szívfájdító látni a kutyák küzdelmét, ugyanakkor zseniálisan oldották meg, hogy az ezek során megjelenő értékeknek -úgy mint az összetartás, a barátság, a kitartás- valóban súlya van, és csak leírva hangzanak elcsépeltnek, képen egytől egyig működnek.

A sokak szemében a film legnagyobb negatívumával bíró emberi tényező közel sem olyan rossz, ahogy hírlik. Jason Biggs ugyanazt nyújtja amit megszoktunk tőle, a romantikus szál nem akar eluralkodni a sztorin, Paul Walker pedig ezúttal remekül játszik. Az egy-két hasraesős poén és a néhány szép beállításba ágyazott semmi ez esetben tényleg szükséges, a szánhúzó falka megpróbáltatásai a legtöbb esetben túl megterhelően hatnának egymagukban a képernyőn. Ahogy a  játékidő telik, úgy keményedik a történet éle is, talán a hidegtől, talán mert elszoktunk attól, hogy az ember legjobb barátait valóban így is mutassák meg. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen gyönyörű és érett film után ne akarna mindenki egy huskyt vagy egy malamutot magának.

Mit szlsz ehhez? »