“A díjat a szüleimnek ajánlom” – Pataricza Eszter interjú

“s már alszik a sörmaradék a pohár
fenekén és alszik a tévé
és ma a szépszavu Pataricza Eszter
is alszik hallgat a szinkron”

/Babiczky Tibor: Eunoctin/

Létezik nagyobb elismerés annál, mint amikor egy költő ismeretlenül versbe foglalja a nevünket? Szinkrondramaturgként talán! Amikor valakit egy nívódíj és egy Voxcar-díj után még egy Balázs Béla-díjjal is kitüntetnek. Pataricza Eszter idén végre megkapta a mozgóképszakma egyik legrangosabb elismerését, amellyel nem egy konkrét filmjét illették, hanem egész eddigi munkásságát: harminc év szenvedélyes áldozatát a szinkron oltárán, azaz több mint 1.500 film fordítását (angol, francia, német, orosz és spanyol nyelvből). Olyan emlékezetes alkotásokon hallhattuk vagy olvashattuk, hogy “magyar szöveg: Pataricza Eszter“, mint a Jó reggelt, Vietnam!,  a Több mint testőr,  a Titanic, a Hosszú jegyesség, a Szellemíró, valamint  az Ocean’s Eleven, az Alkonyat és persze A Gyűrűk Ura trilógia. Az HBO művészeti vezetője nem csak a Balázs Béla-díjról mesélt a FilmZone-nak, hanem azokról az állomásokról is, amik idáig vezették és mindarról, ami még előtte áll.

FilmZone:  Hogyan indult az Ön fordítói életpályája? Mit foglal magában az az életmű, amelyet most a Balázs Béla-díjjal a szakma is elismert?
Pataricza Eszter: Úgy látszik, öregszem, ha ezt így életmű jelleggel megkaptam. Kénytelen vagyok belegondolni, hogy lassan most lesz harminc éve, hogy ezzel foglalkozom. Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik minden egyes percet a filmek mellett tölthettek el. Nem volt olyan munkával töltött napom, amikor ne ezt a szakmát űztem volna. Ami nyilvánvalóan arra utal, hogy ez egy nagy szerelem. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy megtalálja azt a fajta munkát, amit ilyen örömmel tud végezni.
Nem is tudom, hogyan kezdődött. A filmszeretetem nagyon korán kialakult és valamit akartam ezzel kapcsolatosan kezdeni, de nem fogalmazódott meg bennem igazán, hogy mi lehet az. A nyelvtehetségem volt a másik, ami átütő volt és ebből a kettőből végül lassan kikombinálódott, hogy ezt szeretném csinálni. A Pannónia Filmstúdióban kezdtem, meglehetősen nehézkes körülmények között. Kezdetben alapvetően Oroszból fordítottam, amellett pedig idősebb kollégáknak készítettem magyar fordítást, amiből ők írtak magyar szöveget. Iszonyatosan lélekölő azt érezni egy bizonyos ponton túl, hogy meg tudnád csinálni, de nem lehet. Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, hogy feladom az egészet. Mindig másodosztályú filmeket kaptam. Nyilvánvalóan egy jó filmből könnyebb jót írni és ahhoz, hogy az ember kiugorjon, vagy feltűnjön, hogy ért hozzá, kell egy lehetőség. Ez hosszú évekig semmilyen formában nem adatott meg.
A véletlen játszott a kezemre, amikor megkaptam Bergman Fanny és Alexander című filmjét, mert senkinek nem tűnt fel, hogy ez nem egy gyerekfilm. Volt egy nagyon kedves mentorom, Schéry András, akitől mindent tanultam annak idején és akit mind a mai napig a szakma legtehetségesebb emberének tartok. Tőle kérdeztem, hogy mit kell ilyenkor csinálni és azt mondta: mélyen hallgatni és jól megírni. Valóban jó lett és nívódíjat kaptam érte, ami akkor a létező legnagyobb elismerés volt a környezetünkben. Onnantól kezdtem jobb filmeket kapni és megállni a lábamon.
A másik nagy fordulat az volt, amikor megjelentek a független filmforgalmazók, élen az InterCommal, akik úgy kezdték, hogy mindenkinek adtak egy lehetőséget, hogy mutassa meg, mit tud és utána kiválasztották, hogy kivel akarnak dolgozni. Két film is jött egymás után, a Koktél és a Jó reggelt, Vietnam!, ami olyan mindent elsöprő siker lett, hogy onnantól kezdve hosszú-hosszú éveken át dolgoztam az InterComnak.
Körülbelül tíz évet húztam le a Pannóniában, amikor megalakult a Mafilm Audio Kft., ahova elhívtak.  Annyira jól sikerült az együttműködésünk, hogy mind a mai napig alapvetően nekik dolgozom. Tulajdonképpen ott bontakozott ki a fordítói énem és ott kaptam meg mindazon lehetőségeket, amiket egy fordító kívánhat magának. Az ember azonban egy idő után dilemma elé kerül. Az az alapelvem, hogy nem lehet kilóra írni filmet, hogy nem lehet mindig mindent elvállalni, de ha az ember nem ontja magából a fordításokat, nem él meg belőle, így elkezdtem a szakmában valamilyen más jellegű munkát keresni. Egy ideig dolgoztam a TV3-nak, aztán az HBO-nak. Már több mint tíz éve az HBO-nál vagyok és ez nagyon jól kiegészíti egymást a fordítással.

F.Z.: Milyen jellegű filmek fordítása jelent még ennyi év tapasztalat után is kihívást Önnek?
P.E.: Az idő elteltével az ember más fajta filmek után érdeklődik. Azt gondolom, hogy most már egyre kevésbé fogok az úgynevezett főcsapáson levő filmekkel foglalkozni, mert ezek jó része már nem érint meg. Kihívást jelent még egy-egy szépirodalmi feldolgozás, de egy jó vígjáték vagy krimi is érdekel. Vagy bármilyen stílusjáték, mint amilyen például a Taxi volt. Az még mindig kihívás, hogy az ember benne van-e a mai nyelvben annyira, hogy meg tudja oldani, hogy ne bukjon le, hogy ez nem feltétlenül a saját nyelvezete. De ezek a túlzott öldöklők, horrorok vagy kitalált világok már kevésbé fognak meg, sokkal inkább az emberi dolgok érdekelnek.

F.Z.: Amikor adaptáción dolgozik, segítséget vagy inkább kötöttséget jelent, hogy már van egy kész szöveg, kész kifejezésekkel és nevekkel, amikhez tartania kell magát?
P.E.: Ez nagyon nehéz dolog. Egyrészt rettenetesen gúzsba köti az embert. De vannak olyanok, mint például A Gyűrűk Ura, ahol zseniális a regény fordítása. Ilyenkor az ember tiszteletben tartja az azt elképesztő munkát, ami abban benne van és megpróbálja átültetni, de nem tud lábjegyzetet írni a saját szövegéhez, nem tudja elmagyarázni, mit miért csinált úgy, ahogy. A szinkronnak és a feliratnak is megvannak a maga szigorú szabályai és formai korlátai, így egy egészséges egyensúlyt kell találni aközött, hogy mennyi az, amit a regényből átemelsz és mennyi az, amit megpróbálsz közérthetőbb nyelven megfogalmazni, hogy az is értse, aki ezzel nem foglalkozott. Az is nehézség, ha az eredeti forgatókönyvnek vannak tévedései,  amik a feliratos verzióban el is hangzanak angolul, akkor hiába szerepel másként a regényben, nem bírálhatom fölül a forgatókönyvet, bármennyire is kritizálnak érte a könyv rajongói. De azt gondolom, hogy nincs olyan fordító aki egyöntetűen mindig, mindenkinek megfelelő szöveget írna. Sajnos az nagyon rossz magyar szokás, hogy kvázi a névtelenségbe burkolózva az interneten az emberek iszonyúan gorombák egymással, de erre méltóságon aluli lenne válaszolni. Senki ne magyarázza a bizonyítványát, tudomásul kell venni, hogy ez egy ilyen szakma.

F.Z.: Mennyit változott a nézők hozzáállása, mióta a szakmában dolgozik? Régen is megpróbálták szétcincálni a fordítók munkáját, vagy ez csak mostanában lett jellemző?
P.E.: Régebben az emberek sokkal inkább tisztelték a másikban az embert. Ma könnyedén, azonnal elkapálnak valakit, akkor is, ha csak egy véletlen elütésről van szó. A legegyszerűbb dolog kritizálni, márpedig senki sem tévedhetetlen.  De senki sem hibázik előre megfontolt szándékkal. Alapvetően rosszindulat jellemző, nagyon ritka, hogy ilyen formában elismerés érje az embert. Valamiért a szinkron mostoha dolog, pedig régebben nem így volt. Akkor időről időre méltatták, inkább azzal foglalkoztak, hogy mi sikerült jól és nem azzal, hogy mi nem. Tudjuk, hogy van nagyon sok silány munka, de nagyon sok ember pedig nagyon keményen dolgozik a szakmában és elképesztő tudást és szakértelmet tesz bele.

F.Z.: Mennyire hat Önre a film nyelvezete, amin éppen dolgozik? Például, ha tele van káromkodással, az mennyire ragadós?
P.E.: Szörnyen. Rettenetes, de ilyenkor a hétköznapi nyelvben is elkezdek káromkodni, ami néha azért elég furcsán veszi ki magát. Pláne amikor szinkronfilmet ír az ember, akkor elkerülhetetlen, hogy rápróbálja a saját szövegét. Ha igazán biztos akar  lenni benne, hogy el lehet mondani, hogy kifér-e egy adott passzus, akkor felolvassa, amit írt. Számtalanszor előfordult, hogy otthon hangosan káromkodtam és a gyerek átrohant a másik szobából, hogy mi történt. De volt olyan filmem is, amiben alliterálva beszéltek és én napokon keresztül alliteráltam otthon, mert csak arra koncentrált az agyam. Aztán amikor az ember befejezi, akkor ez pár nap alatt lekopik.

F.Z.: Volt olyan film, amit nagyon szeret és sajnálja, hogy nem Ön fordíthatta?
P.E.: Ilyen mindig van. De szerintem ez mindnyájunkkal így van, hogy a szomszéd filmje mindig zöldebb. Az Igazából szerelmet például imádtam volna. Szerintem minden nő akarta volna, aki ezen a pályán mozog. Még nagyon sok ilyen van, de nem akarhat az ember magának mindent. Így kerek a világ, hogy jutnak neked is jók és jutnak másnak is jók. És azt gondolom, hogy jusson a fiataloknak is, mert nekik is kell a muníció. Ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a lelkesedését, időnként kellenek nagyon jó filmek, amiknél megfürdik kicsit a sikerben és akkor könnyebben veszi a kevésbé jókat is.

F.Z.: Melyik filmjeire a legbüszkébb? Akár azok közül, amik kevesebb nyilvánosságot kaptak, mint például A Gyűrűk Ura?
P.E.: Ez nagyon nehéz. Például a Hét év Tibetben, aminél rengeteget olvastam utána. A Kapcsolatnál egy csillagász barátnőmmel órákig ültünk felette és magyarázta, hogy mit hogyan kell megfogalmazni. A Koktél című filmnél rendesen becsíptem, mert összeültem egy koktélkészítő szakértővel és egy fél délutánt töltöttem el egy teraszon a tűző napon, miközben itatott és kifejtette, hogy mi miből készül, mit hogyan neveznek. Szubjektív dolog, hogy mire vagy büszke, de valószínűleg azokra, amik nehezebben adták meg magukat.

F.Z.: Milyen film után hallhatjuk, olvashatjuk legközelebb a nevét a mozikban?
P .E.: Nemrég fordítottam egy Jason Statham krimit, A mestergyilkost, valamint A sast.  M ostanában ezeket. És közben adtam magamnak egy kis időt, hogy örüljek a Balázs Béla-díjnak, úgyhogy ünnepeltem és nem dolgoztam annyit.  Az ember ilyenkor megáll és sóhajt egy nagyot, hogy “Úristen! Lassan már harminc éve csinálom!”, miközben lélekben nem érzem annyinak. Meghatódtam tőle. A díjat a szüleimnek ajánlom, mert idejekorán felismerték, hogy nyelvet tanulni kell, de az nem cél, hanem eszköz. Minden segítséget meg is adtak ebben és mindenben támogattak, de sajnos egyikük sem élte meg, hogyan is csináltam ezt, ezért mindig az volt bennem, hogy nem magamnak, hanem nekik tartozom ezzel. Most úgy érzem, ezzel bizonyítottam, hogy nem csinálták hiába. És amíg még megalkuvások nélkül tudom folytatni, amíg azt érzem, hogy jó és nem fáradtam bele, addig csinálom. Aztán dédelgetek egy tervet arról, hogy szeretnék írni egy könyvet.  Ehhez azonban idő kell, ami most abszolút nincs. Nagyjából készen van a fejemben, de majd ha megérem, hogy nyugdíjas leszek, akkor fogom leírni.