Gus van Sant megítélése igen ellentmondásos a közönség és a kritikusok berkeiben is, az azonban mindenképpen beszédes, hogy a filmjeit még mindig “a Good Will Hunting rendezőjétől” szlogennel próbálják eladni. Az biztos, hogy ez mindmáig a legjobb filmje, az már más kérdés, hogy az érdem elsősorban Matt Damon-t és Ben Affleck-et illeti. Az Otthonom, Idaho-t szokás még időtálló munkájának nevezni- és akkor ezzel a címmel már bőven túl is értékeltük a filmet. Cannes-ban legutóbb az ismét csak megosztó, de annál zseniálisabb Elefánt-tal járt, és vitte is el a Legjobb rendező díját. A Restless című munkájával viszont ismét megjelent a fesztiválon, ez volt az Un certain regard- szekció nyitófilmje.
A rendező munkáinak nemcsak minősége csapongó, de egységes koncepciót se igen lehet felfedezni mindegyik között. A homoszexuális direktor filmjeiben többször feltűnik a meleg-motívum, hogy már az elején politikailag inkorrektek legyünk, valamint Gus van Sant vonzódik az elesett, sérült lelkek iránt- mármint filmjeiben, mindenféle hátsó szándék nélkül.
A Restless pont két ilyen karakter találkozásáról szól, és próbálja problémáikat univerzális szemszögbe helyezni- épp ez válik a leggyengébb pontjává. Annabel és Enoch furcsa, közeli kapcsolatban állnak a halállal, majd egymással is. Előbbinek agydaganata miatt alig pár hónap van hátra az életéből, utóbbi szüleit vesztette el egy autóbalesetben és három percig maga is átlépte azt a bizonyos határt. Temetésekre járnak, a lány azért, hogy felkészüljön arra, mi vár rá, a fiút pedig a családja elvesztéséből adódó űr és harag vezérli.
A halált láttuk már rafinált sakkjátékosként, rockőrültként és az előle megmenekülők utáni fejvadászként is megjelenni a vásznon; Gus van Sant a művészmozik fenegyereke címét kiaknázva líraibban közelít a témához. A két karaktert- melyek önmagukban nincsenek igazán kidolgozva, hiszen csak egy-egy lényeges vonást tudunk meg mindkettőjükről, amelyek később vissza-visszatérnek- a halált és az elmúlást hol bájosan, hol kedvesen naivan szimbolizáló képek során közelíti egymáshoz, a kibontakozó gyerek, vagy inkább tini-szerelem viszont nem feltétlen lett volna szükséges.
Enoch a tragédia óta egy kamikaze-pilóta szellemével beszélget, míg Annabel óriási természetbúvár és madár-rajongó. Előbbi vonás egy finom misztikum-vonalat hozbe a filmbe, ami nem mindig következetes ugyan, mégis jól áll a mozinak. Utóbbi jellemző viszont néha már túlerőltetett és sikerül is egy szép kerek giccset formálni belőle- díjazandó elgondolás, hogy előbb kifigurázzák a dolgot, de mit ér ez, ha 20 percre rá saját magunknak lövünk öngólt ugyanazzal a módszerrel?
A Restless azonban még így is a karaktereiben, és az azokat alakító színészek játékában a legerősebb, valamint könnyed, dramedy-s hangulatában, melyből azért néha sikerül kibillenteni a nézőt. Az elmúlást és halált, mint a film fő témáját viszont végig csak kapargatja a mozi. A Séta a múltba című mozit állítólagos túlzott nyálassága miatt köpdöste a kritika- néhány jelenetben tényleg túllőttek a célon, de összességében még így is egy érzelmes és jól sikerült romantikus film- de ott legalább megjelent az ilyen problematikus szerelem is, és ennek buktatói. Akad még jó néhány film, melyben egy pár válik szét ilyen módon, ezek többsége arra van kihegyezve, hogy hogyan lehet szerelmünk elvesztését feldolgozni, illetve hogy mit is adott a karakternek a kapcsolat. A Restless nem foglalkozik ilyenekkel, de haragudni mégsem lehet rá, mert ha nem is mélyed el saját témájában, tisztességesen és élvezhetően mutatja fel, amije van, néhány ötletes megoldással és friss párbeszéddel pedig még meglepetést is tud okozni.
