Emlékszünk arra a jelentre, amikor Dennis, a komisz a kádban énekli, hogy hegyen völgyön át? Vagy amikor Vacak, a hetedik testvér kutya létére nyuszinak áll? Megannyi családi-, gyermekfilm, rajzfilm, sorozat, és persze számtalan komolyabb szerep után Szalay Csongor a FilmZone-nak mesélt közel 20 éve tartó pályafutásáról, a szinkronszakmáról és annak kihívásairól, és arról, hogyan fér meg mindemellett zenei munkássága.
FilmZone: Köztudott hogy gyermekkorod óta foglakozol a szinkronnal. Hogyan csöppentél bele a szinkronszakmába?
Szalay Csongor: Teljesen véletlenül alakult így az egész. A szomszédom volt Tomasevics Zorka, legendás szinkronrendező, aki akkoriban az Ovizsaru című filmen dolgozott, amihez rengeteg gyerekre volt szüksége. Anyukám nem gondolkodott ilyen pályában, de Zorka rábeszélte, így elvitt engem a válogatásra, ahol kipróbáltak és végül ott ragadtam. Talán az is előnyt jelentett, hogy akkor már tudtam olvasni, így nem kellett mindent szóról szóra betanítani.
FZ: Emlékszel esetleg, hogy kit játszottál és mit mondtál az Ovizsaru című filmben?
SzCs: Hát a klasszikus: „A fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk” mondat az enyém.
[yframe url='http://www.youtube.com/watch?v=mXqo_-ldATw&feature=related']
FZ: Sorozatot vagy filmet szinkronizálsz szívesebben?
SzCs: Kevés olyan munka van, ami úgy igazán a szívemhez nőtt ezalatt a 20 év alatt, amióta a pályán vagyok. Gyakran még a kedvenc filmjeimet is elfelejtem, ez lehet, hogy valamilyen szakmai ártalom… De inkább a filmek a kedvenceim, azok közül is a komolyabbak.
FZ: Melyik szinkronszerepeidre emlékszel vissza a legszívesebben?
SzCs: Van egy film, ami szinte egyáltalán nem ismert, a címe Kőkemény. Ez egy német film, egy nehéz körülmények között felnövő fiúról szól. Később ugyanezt a színészt szinkronizáltam a Felolvasó című filmben is, amely azért nagyobb hírnevet és elismerést kapott. Szimpatikus volt mindkétszer ez a karakter, és úgy érzem sikerült a legtöbbet kihoznom belőle, így ezt a két filmet nagyon szeretem.
FZ: Mostanában miben hallhatunk téged?
SzCs: Múlt héten kezdtem például a Duna Tv-nek egy nagyon kedves, tanító jellegű, teknősös-nyulas, éneklős rajzfilmet szinkronizálni. Ennek nagyon örülök, mert egy kicsit már besokalltam a sok agresszív, harcolós animétől. Bár sok ilyenben dolgoztam, sosem volt kedvencem ez a műfaj.
FZ: Mi jelenti számodra kapaszkodót egy karakter megformálásánál? Mennyit számít a figura külseje, stílusa, eredeti hangjátéka és mennyit a rendezői instrukciók?
SzCs: Először is próbálsz valamennyire az eredeti hang után menni. De ha egy rajzfilmet például japánul kapsz meg, az nagyon nehéz. Tudom, hogy sok kritika szokta érni a magyar szinkront ezzel kapcsolatban, mert az anime rajongók általában nehezen tudnak elvonatkoztatni az eredeti hangoktól. De annyira más hanglejtéssel, hangsúlyokkal, hangképzéssel dolgoznak a japánok hozzánk képest, hogy egész egyszerűen nem lehet és nem is szabad ugyanazt hozni. Náluk sokszor előfordul például az, hogy más nemű a karakter, mint aki a hangját adja. Volt olyan rajzfilm, amiben az én figurám egy 16-17 éves srác volt, de ezt eredetiben egy 30 feletti nő szinkronizálta. Nem hallani a különbséget, de ha itthon is egy 30 éves nő csinálná, mindenki ezen röhögne. Másik, ami nagyon nehéz a japán nyelvvel kapcsolatban, hogy nem nagyon tudsz belekapaszkodni, annyira furcsák a mondatok és a hangsúlyok. Míg egy angolnál tudod, hogy hol tartasz, tudsz vele együtt haladni, addig egy japánnál ötleted sincs, hogy most a mondat elején, közepén vagy a végén tart.
Ugyanakkor ott vannak a rendező utasításai, és ha a rendező okosan osztja le a figurákat, akkor az elejétől kezdve elkapod a karaktert, és neki nem is nagyon kell irányítgatnia téged, csak észrevenni a hibáidat. Ez az ideális. De kaptam már olyan szerepet, ahol egy nagydarab, színes bőrű rögbi játékosnak kellett adnom a hangom, aki lehet, hogy csak 18 éves volt, de egészen más karakter, mint amilyen én vagyok. Küzdöttem is vele, időről időre kihívás volt hozni azt a nagyon mély hangot, azt a nagyon tökös gyereket, mert ez nem az én világom.
FZ: Mennyire vagy kritikus magaddal szemben, amikor megnézel egy filmet vagy mesét amelyhez a hangodat adtad?
SzCs: Borzasztóan kritikus vagyok magammal szemben minden szempontból. Azt gondolom ez nem baj, inkább olyan szempontból rossz, hogy nem nagyon tudok élvezni egy filmet, amiben én is dolgoztam. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogyan csináltam, hol lehetett volna jobban hangsúlyozni, jobban átélni, és ez egy kicsit megfoszt attól az élménytől, amit egy átlag filmnéző kap. De a fontosabb filmjeimet visszanézem, hogy tanuljak a hibáimból.
FZ: Alapvetően mit gondolsz a magyar szinkronról? Mostanában – főleg sorozatoknál, elég sok bírálat éri.
SzCs: Annak ellenére, hogy elég kicsi voltam, amikor bekerültem a szakmába, láttam, hogy teljesen máshogy működött ez a világ, mint most. Sokkal több idő volt egy adott filmre és mindenki máshogy állt hozzá. A szinkronnak nagyon sok fázisa van. A fordítótól a rendezőig nagyon sok emberen múlik, milyen lesz a végeredmény. Ha már az alapanyaggal gondok vannak, például egy rosszul lefordított szöveggel találkozol, akkor te egész végig azzal küzdesz a stúdióban, hogy miközben olvasod előre a szöveget, próbálod “magyarítani”, átfogalmazni, így kevésbé tudsz arra koncentrálni, hogy átadd magad a szerepnek. Nagyon sok buktató van, amin el tud úszni egy film. Az is igaz, hogy a rendezők néha olyan határidőkkel kapnak munkát, hogy egész egyszerűen nem is tudnak például utánanézni annak, hogy egy adott figurának volt-e már magyar “megfelelője”, szerepelt-e már valamiben. Ennek fényében nem annyira tudom elítélni az apróbb hibákat, de ugyanakkor tény, sok baj van a szinkronnal. Egész szemléletváltásnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ez visszatérjen oda, amiért anno világszínvonalú volt. A magyarok tudnak még nagyon jó szinkront csinálni, csak egyre kevésbé van rá igény. Amíg egy gyengén sikerült, vagy hibákkal teli film után nem érkeznek felháborodott nézői levelek százezrei a tévékhez; vagy amíg bizonyos csatornáknál nem foglalkoznak azzal, van-e olyan minőségű a kapott anyag, hogy lemenjen adásban, addig nem várhatjuk, hogy bármelyik megrendelő, vagy stúdió több időt, pénzt fordítson rá – márpedig ezeken múlik, hogy jobb legyen a magyar szinkron.
FZ: Most, hogy ennyire előtérbe került nálad a zenélés, a szinkront már csak pénzforrásnak tekinted, vagy még mindig lelkesen és örömmel csinálod?
SzCs: Nem tagadom, abból élek, hogy szinkronszínész vagyok, bár nagyon sok kolléga tiltakozik ezt a kifejezést hallva. Viszont mivel én nem vagyok színész, mondhatjuk, hogy nekem ez a szakmám. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy “Te magyar hang vagy”. Ez teszi ki az életem szerves részét. Az hogy zenélek mellette, egy nagyon jó dolog, de az egy máshogy kreatív műfaj. Ott sokkal inkább a magam ura vagyok, viszont a zenére nem szeretnék alapozni megélhetési szinten. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy erre az útra vitt, és hogy a szinkronnal el tudom tartani magam, de azért ez nem azt jelenti, hogy ne élvezném.
FZ: Előfordul, hogy azokban a filmekben, mesékben is felénekelsz egy-egy dalt, amiben a hangodat kölcsönzöd egy szereplőnek, vagy az éneklést csak a zenekarban gyakorlod?
SzCs: Előfordult már nem egyszer, hogy úgy kerestek meg egy rajzfilmmel kapcsolatosan, hogy vannak benne betétdalok, és ha jól tudjuk, Te énekelsz. Bár tényleg éneklek a zenekaromban, nem tekintem magam a szó szoros értelmében vett énekesnek, hiszen amit a Grenma-val csinálok, nem is az a műfaj, ami a hangi adottságaimra épül. Így nem gondolom, hogy feltétlen alkalmas vagyok mondjuk egy klasszikus Disney film betétdalának az előadására, mert nincsen olyan hangi képzettségem. Ettől függetlenül sok betétdal vagy apró énekes szerep jutott már különböző rajzfilmekben, és amíg elégedettek vele, addig nincsen baj.
FZ: Amikor belekezdtél az éneklésbe, előnyt jelentett, hogy gyerekkorod óta szinte minden napodat a mikrofon előtt töltötted vagy teljesen új kihívás volt?
SzCs: Az első próbálkozásaimmal énekesként nem nagyon voltam/vagyok elégedett. A stúdió, mint közeg nyilván nem volt már ismeretlen, de annyira más a két műfaj, hogy nem nagyon tudok a szinkronból építkezni. Volt valamennyi zenei előképzettségem, arra talán jobban tudtam támaszkodni. A szinkronnál van egy rendeződ, illetve egy színészed, aki már előre játszotta neked az egészet, és neked “csak” utána kell menni. Bár nehéz ugyanazt hozni, de mégis le van minden vezetve, hogy mit, hogyan kell csinálnod. A zeneszerzésnél pedig azt adod ki, ami benned van, az csak a te munkád. Ezen sokkal többet dolgozom és sokkal összetettebb folyamatnak tartom.
Ha bővebben érdekel Szalay Csongi zenei munkássága, olvasd tovább az interjút a messyskate.web4.hu-n.
