A családok szintjén általában a nők azok, akik édesanyaként és a család összetartójaként minden egyes évben harcba indulnak annak reményében, hogy rá tudják venni a férfiakat arra, hogy az éves családi fotózás legalább egyszer meglehessen. Nálunk ez pont fordítva van. Én nem vagyok fotogén és nem is szeretem ha fényképeznek, a család többi tagjáról azonban iszonyatosan sok képünk van, mert én mindig szívesen és előszeretettel fotózok bármit, ahol a család tagjai külön-külön vagy épp egyben láthatóak. Persze a férjemnek is biztosan igaza van, miszerint én ezeken a képeken nem szerepelek, és ez nem most lesz fontos pont az életünkben, hanem majd akkor, amikor tíz év múlva elővesszük ezt a hatalmas családi albumot és nézegetni kezdjük a kandalló előtt. Zárójelben teszem hozzá, hogy ilyenkor mindig az mondom a férjemnek, hogy nekünk nincs is kandallónk, mert bár nagyon szerettem volna, nem volt kialakítható a házban. Persze ő ilyenkor mindig csak sandán mosolyog rám, mert tudja, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, hogy itt a hangsúly nem a kandallón van, fotózkodni viszont akkor sem szeretek.
Ő ebben az évben azonban egy hatalmas meglepetéssel tért haza, és bár akkor még nem is tudtam, hogy mennyire fogok neki örülni, már akkor valahogy tudat alatt igazán jól fogadtam a hírt. Kapott ugyanis egy ajánlást, Szalai Balázs fotográfus személyében, aki elviekben iszonyatosan kedves és nagyon közvetlen és tökéletes hangulatban csinál családi fotózást is, ahol nem a beállított képeken van a hangsúly, hanem bizony minden esetben a szeretetet, az életérzést és a család közösségét igyekszik a képekre vinni. Nekem továbbra is hatalmas stresszként indult a fotózás, azonban azt kell mondjam, hogy teljesen máshogy éltem meg, mint bármelyik másikat eddig. Élveztem. A képek is elég jók lettek még rólam is. Én tökéletesen elégedett vagyok Balázs munkájával és annak eredményével, és azt tudom mondani, hogy bárkinek csak meleg szívvel ajánlom őt, aki hasonlóképp stresszel és izgul az ilyen alkalmaktól mint én.